Mult heti emlékek

Általában október végén szoktam a családi őszi miniket fotózni, és a színek még novemberig kitartanak. Idén viszont ez másképp lett. A legtöbb fa, amit háttérként szeretek használni, már kopaszon állnak. Néhány meg furcsa módon még mindig teljesen zöld, mintha a park egyik fele már beletörődött volna a télbe, míg a másik makacsul hisz benne, hogy a nyár talán még visszatér.

Most csak négy fotózást vállaltam, de ez pont elég volt, hogy lassan visszazökkenjek. Nem akartam túlerőltetni a műtét után, és őszintén szólva hirdetni sem tudtam emiatt rendesen. 🙁 Pedig ez az egyik legszebb évszak a fotózásra!

A gyógyulás, a fotózások és az új ékszerek feltöltése között újra elmaradtam a a közösségi oldalakon. Mindig ugyanaz a körforgás: egy ideig az egyikre figyelek, aztán a másikat hanyagolom, végül kiégek a zajtól, eltűnök, majd mindent elölről kezdek. Ezért érzem úgy, hogy ez a kis napló — a Tide Notes — valahol középen van. Nem az algoritmusoknak íródik, nem a számoknak. Inkább apró időkapszulák, ahol a fotózás és az ékszerek egyformán helyet kapnak.

Megígértem magamnak, hogy havonta ha törik, ha szakad, de írok egy bejegyzést. Minden, ami ezen felül van, az csak bonusz. Talán ez a kulcs a következetes posztolásnak: kevesebbet ígérni/ várni önmagunktól, hogy megmaradjon a folyamatban a könnyedség és az öröm.

Vissza a partra

A hét elején Edivel végre ismét kijutottunk a tengerhez. Több mint egy hónap telt el (!!) amióta legutobb ott voltunk…  Furcsa érzés is ez, hiszen ez az egész sorozat ötlete valahol a part menti sétákkal kezdődött a fejemben, de a part mentén egy ideig nem jártam utána..

De mondjuk ez érthető is.. A műtét után a tengerparton bóklászni, lehajolni egy-egy üvegdarabért, nem igazán fért bele a felépülési listába.

Most, a negyedik bejegyzésre viszont végre újra ott lehettem.

Apály volt épp, bár nem a legnagyobb ma. Az ösvény mellett virágokat találtunk.. Mintha a tavasz lopva visszasétált volna egy percre.

A parton megépítettük a szokásos kis „tengeri szobrocskánkat” — a mi apró ajándékunkat a tengernek —, aztán gyűjtöttünk pár üvegdarabot kagylót és fadarabot.

Talán elkezdhetnék egy foto sorozatot a kedvenc tengerparti leleteinkről is. Lenne mit mutatnom!

Néhány órát maradtunk csak, amíg el nem kezdett esni az eső. Nem vittünk esernyőt, de ezeken a fákon még elég levél volt, hogy menedéket adjanak.

Visszafelé készítettem pár képet az ösvényről, a csendes partról, és egy nagyon udvarias sirályról, aki velünk együtt nézte a csepergő esőt.

Apró tervek, nagy álmok

Portishead mindig is különös nyugalmat árasztott. A robosztus sziklái, a folyton változó árapály, a sós levegő, a hangulatos hajók, mind ismerős, mind megnyugtató. Gyakran eszembe jut, milyen jó lenne, ha azok is láthatnák, akik még sosem jártak itt.

Talán ezért is gondolkozom mostanában azon, hogy tartanék egy kis készletet Magyarországon is. Kész ékszereket, mindet díszdobozban, magyar kártyákkal és történetekkel, néhány tengerparti fotóval kiegészítve. Egy apró darabka ebből a partról, amit kézbe lehet venni.

Az estéimet mostanában azzal töltöm, hogy átböngészem a szabályokat, a költségeket, és próbálok egy egyszerű, legális, megfizethető módot találni rá, hogy otthonról is elérhető legyen.

Úgy tűnik, ha a poggyászkereten belül maradok a következő repülő utamnál, egy kisebb készletet vám mentesen magammal hozhatok legközelebb.

Varázslatos fények

A hétvége hátralévő része napsütéssel és esővel váltakozott , néha percek alatt, szivárvánnyal a kettő között.

Egy rövid autóútra is elmentünk, hogy új fotóhelyeket nézzünk meg. És persze pont most nem vittem a fényképezőgépet. És pont most volt a fény… varázslatos. Úgyhogy igen , a fényképezőgép mostantól hivatalosan is a táskám állandó lakója. Ez nem vita tárgya.

Azért sikerült néhány képet készítenem a telefonommal is, bár messze nem adják vissza azt a fényt, amit a valóságban láttam.

Az a fény igazi varázslat volt.

Egyelőre ennyi ma estére …

Remélem, szép heted lesz.

Bernadette