Apró emlékek múlt hétről

Szóval kinyitottam a jegyzetfüzetet, és azon tűnődőm: Na de kinek is írok valójában? 
Talán Edinek, hogy emlékezhessen ezekre a napokra, amikor idősebb lesz. Talán a családomnak, akik annyira hiányoznak, vagy a régi barátoknak, akik közül sajnos már sokakkal megszakadt a kapcsolatom. Talán egy idegen is véletlenül belebotlik ezekbe a gondolatokba… De az is lehet, hogy csak magamnak írok, hogy elmentsem emlékeimet, mielőtt végleg elillannának. Akárhogy is van, jól esik elmerülni kicsit a gondolataimban és azt papìrra vetni…
Amikor kicsi voltam, sokat ültem a nagyszüleim háza előtt , hogy mindent ,ami az utcán történik feljegyezzek: az elhaladó embereket, a felettünk repülő gépeket. ( ITT említettem is mar erről pár sort) Ezeknek a jegyzeteknek az írása még mindig kicsit olyan érzés mint akkoriban: most ujra figyelek, feljegyzek, így aztán emlékezhetek. Alig két hét telt el azóta, hogy elkezdtem a “Tide Jegyzetek”-et, és még mindig mosolygok minden alkalommal, amikor beírom a címet. Mert ugyanis nekem ezek tényleg olyanok, mint apró levelek, amiket gondosan üvegekbe helyezek, majd bedobom az óceánba. Sosem tudhatom, hogy ki találja meg, és hogy egyáltalán elolvassa-e valaki őket, de valahol ez is az izgalom része.

Oktober 26 , Portishead, UK

Mostanában sokat eszembe jut milyen is volt a “régi internet”, amikor még minden sokkal kisebbnek es varázslatosabbnak tűnt rajta. Inkább nevezném egy hangulatos kis konyhának, mint ennek a hatalmas de mégis üresnek érződő stadionnak amivé vált. Amikor az emberek még nem görgettek végig mindenen olyan gyorsan. Amikor az olvasás nem volt luxus, és a megosztás a kapcsolattartásról szólt, nem a lájkokról vagy az elérési körről. Ez bizony nagyon hiányzik néha …

Talán az, hogy itt “blogolok”, ezen a honlapon, az egy amolyan csendes lázadás is egyben. Olyan régies, nyugodt irogatás a saját ritmusom szerint, miközben a világ folyton azt diktálja : „tegyél közzé még több videót az összes platformon, és tarts lépést a közösségi média zajával”. Még akkor is, ha igy jelentősen kisebb az esélye annak, hogy hasonló gondolkodású emberekre bukkanjak fel itt, az én “kis konyhában” ezen az eldugott kis szegmensén az internetnek.

Nevezzük megszokásnak, vagy valamilyen titkos reménynek (?). Ezeket a kis jegyzeteket mostantól itt hagyom, már csak azért is , hogy a pillanatok örökké élhessenek egy palackozott virtuális levél formájában.

Szóval ezen a héten is jobban odafigyeltem a körülöttem levő dolgokra, és összegyűjtöttem néhány apró emléket, amelyek mosolyt csaltak az arcomra.

Van egy szó a magyarban: levél. Jelentése egyszerre „falevél” és „levél” mint egy üzenet.
(Ez most itt talán kicsit érdekesen hangzik, hiszen ez a poszt magyar és ha ezt olvasod, akkor te nyilván tudod, hogy mit is jelent ez a kétértelmű szó, de eredetileg ezt a cikket angolul írtam mielőtt belemélyedtem a magyar fordításba)

Szóval mindig is úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon szép véletlen. Vagy talán nem is véletlen… ?
Minden ősszel – amikor a fák lehullatják a leveleiket – nekem az úgy tűnik, mintha kis “leveleket, üzeneteket ” küldenének annak aki megtalálja. Minden nyári emlékük pedig ezekben van megírva.

Szóval Edivel sétáltunk, és néztük, ahogy ezek a kis üzenetek lassan a földre hullanak. Az egyik levél tovább lebegett, mint a többi, forgott és pörgött, mielőtt egyenesen a lábunk elé landolt. Megpróbáltunk elkapni néhányat, és minden alkalommal nevettünk, amikor ez nem sikerült. 

„Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virág.” 
~ Albert Camus

Eső, eső, eső……

Ezután néhány esős nap következett, és én délutánonként azon kaptam magam, hogy ezt úgy elmerengve nézegetem. Az ablaknál állva (mosogatva az edényeket) hallgattam a világ tisztulásának ritmusos zaját, es néztem az esőcseppeket, amelyek a járdán száguldottak, apró tócsákat alkotva. Olyan gyorsan eltűntek, ahogy megjelentek.

Úton…

Csütörtökön egy rövid utazást tettünk az emeletes buszon . A tetején ültünk , az első ülésen– természetesen csakis oda szeretünk –ahonnan rejtett kertek bukkantak igy fel a kerítések mögül, macskák ültek az ablakpárkányokon, és olyan háztetők bontakoztak ki előttünk, amelyeket gyalogosan soha nem láttam volna.

“Forestbath”…

Később a hét folyamán a magas fák ragadták meg a figyelmemet. Némelyik olyan hatalmasra nőtt fölénk, hogy egészen elszédütem ahogy felfelé tekintettem . Alattuk sétálva úgy éreztem, mintha hosszú történelmük körülvenne minket. Mostmár a lépteink és a nevetésünk emlékét is őrzik tovább .

Új barátok

És végül, szombat reggel, a közeli játszótéren töltöttük az időt. Néhány tehén kóborolt ​​el a közelében. Persze nem voltak közvetlenül bent, de mégis elég közel álltak ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha ott lennének velünk. Ettől a táj egy kicsit élénkebbnek tűnt, és mindenképpen fel dobta a napunkat.

Először odamentem a kerítéshez, hogy készítsek néhány fotót róluk. Mozdulatlanul álltak, és úgy néztek ránk, mintha még soha nem láttak volna embert. Valószínűleg ugyanazt gondolták, mint én: 
– Hat ezek meg milyen különös kis teremtmények!  Figyeltem őket egy darabig, és készítettem néhány képet.

Aztan úgy döntöttem, hogy adok nekik egy kis teret. Végül is mégsem akartam félbeszakítani a reggelijüket – az igazán udvariatlan lett volna tőlem. Így hát egy kissé hátrébb léptem a kerítéstől, és inkább a tenger felé fordultam, hogy megcsodáljam a kilátást. Milyen gyönyörű hely is ez amúgy a játékra! 

Nem sokkal később a szemem sarkából a kerítés mellett mozgást véltem észrevenni. Egy bátor tehén jött közelebb, éppen annyira átnyújtova nyakát, hogy kellőképp átkukucskálhasson. Vicces látvány volt mert igazából pontosan úgy nézett ki, mint amikor pár perccel előtte meg én néztem őt ugyanígy: kíváncsian figyelve minket, csak ő kamera nélkül. 
Gondolom, ez így korrekt egyébként: ha én bekukkanthatok az életükbe, ők is belekukkanthatnak a miénkbe.
És nem sokkal később a többiek is csatlakoztak hozzá, egyenként, mindannyian a kerítésnél összegyűlve, felsorakozva, mint egy kis közönség, és le se vették rólunk a szemüket. Most MI voltunk a reggeli szórakoztatásuk.

Így hát mi is néztük őket, miközben ők is minket; mindannyian valószínűleg azon tűnődve, milyen is lehet az élet a “kerítés túloldalán”.

£1.89

Ezeket a szép virágokat tegnap vettem. Olyan könnyedek és álomszerűek, mintha apró kis felhők lennének a vázában…… Amíg közelebb nem mész es rá nem jössz, hogy egyébként ezeknek valami borzasztó illatuk van. Lehet a természet így bosszúlja meg önmagát: szép “halhatatlan” virágot akartál? Akkor élvezd a szagot.  
Mert amúgy azért vettem hogy kiszárítsam, és termék fotózásokhoz használhassam, mondván ez kiszárítva is szép marad.. Hát az “esztétika” most ismét győzött… (De azért titkon remélem, hogy a szag majd azért elmúlik.)

Szóval ennyi lenne mára. Remélem, tetszett, hogy belepillanthattál a mi életünkbe az én kis ablakaimon keresztül .
Ha rátaláltál erre a bejegyzésre, köszönöm szépen, hogy elolvastad. Remélem tudtam egy kis inspirációt adni arra, hogy megállj a rohanó világban, és te is kitekints kicsit a sajàt ablakodon keresztül. 


Jaj, egy gyors “update” a gyógyulásomról:
a 3. hétnél tartunk, és a hegek szépen gyógyulnak. Némelyik már alig látszik, szóval határozottan javul a helyzet. Bár néha még fáj, főleg, ha olyan ruhát viselek, ami irritálja, de azért haladok a gyógyulás fele. Már csak egy hét van hátra, mielőtt ujra dolgozni kezdek.

……Míg egy újabb palackozott üzenet a partra nem sodródik…..
Bernadett